#Laura és Endre
Photos and Videos about #Laura és Endre
Laura (XVII. rész)

A Nap nem kelt még fel, ő épp az oldalára fordul, én pedig hátulról ölelem át, ez már amolyan reflex. A hajnali félálom az egyik legkülönösebb dolog, tudatodnál vagy, de mégis alszol még, álmodsz. Vegyíted a valóságot az álmaiddal. Azokra az álomképekre emlékszel leginkább felébredéskor, amiket ébredés előtt néhány órával kreál az agyad. Persze, ha az éjszaka közepén épp egy rémálomból riadsz fel, majd ébren is maradsz, arra is emlékezhetsz. Viszont ezek a „hajnali álmok” különlegesek, már csak amiatt is, mert, kicsit beleszövöd a való világból beérkező hangokat, fényeket és illatokat. Én például, gyakran álmodom Endre illatával vagy hallom a szuszogását, holott az álmomban lehet nem is szerepel, vagy a telefoncsörgését észlelem, pedig nincs is nálam telefon, mert álmodok és nincs itt semmi. Konkrétan azt érzem, hogy egyáltalán nem is vagyok. Körülöttem a nagy semmi, csak meleg van, és valahol csörög egy mobil.

-          A tiéd! –nyújtja felém a telefonomat, Endre.

-          Hmm? –morgom, félig kinyílt szemekkel.

-          Vedd fel, Laura!

-          Ó, oké.

-          Haló! –szólok bele a rekedt reggeli hangomon.

-          Laura?

-          Igen.

-          Márta vagyok. Beszélnünk kell! Minél hamarabb!

-          Ó, valami baj van?

-          Nem akarom telefonban.  Ráérnél este?

-          Igen. Hol akarsz találkozni?

-          Van egy kis teaház nem messze a lakásodtól. Szemben vele, hogy egész pontos legyek.

-          Ja, igen tudom. Voltam már ott.

-          Jó, öt órakor ott találkozunk.

-          Rendben. Szia! –köszönök, el és fogalmam sincs, hogy mit akarhat.

-          Hány óra van, Kedves?

-          Nyolc múlt. Miért?

-          Akkor még visszabújhatnál –húz vissza maga mellé.

Eszem ágában nincs aludni, idegesít, hogy nem tudom, mit akarhat Márta az este pedig még, odébb van. Elakarom foglalni magam, csinálni akarok valamit. Aludni úgy sem tudok már. A karok szorítása, az ágy meleg puhasága, azonban maradásra késztet. Sóhajtok egy mélyet, jelezve, hogy közel sem vagyok nyugodt, és a karja épp a bordám azon részét nyomja, ami szükséges a normál légvételhez.

-          Endre, szorítasz!

-          Bocsi –nyom csókot a homlokomra, és enged az ölelésből.

-          Szerinted mit akar?

-          Ki? –néz rám kérdőn.

-          Hát, Márta!

-          Nem tudom.

-          Félek.

-          Veled megyek este, ha akarod.

-          Jó. Végül is nem mondta, hogy egyedül mehetek csak.

-          Megoldjuk, de nem hagylak egyedül. Még egyszer, nem!

Most én ölelem át, olyan szorosan, ahogy csak tudom, mert akármi történt, az nem az ő hibája. Egyszerűen csak a sors adott egy pofont. Bíztam valakiben, akiben nem kellett volna. De ez nem az Endre hibája. Megcsókolom, úgy ahogy talán legelőször tettem. Bátortalanul, félve. Visszacsókol, de érzem, hogy fél, hogy talán ez sok.

-          Ha nem akarod, nem kell. Én várok. Addig ameddig szeretnéd.

Megcsókolom, mert akarom, mert bízom benne. Igazából, csak benne bízom.

-          Biztos vagy benne?

-          Igen.

-          Bármikor megszeretnél állni, szólsz!

-          Igen.

-          Szeretlek, Laura! –hosszan néz, a hajamba simít, majd érzékeny csókot lehel a számra.

Megáll az idő, elfelejtem, hol is vagyok. Behunyom a szemem.  Kicsit álomszerű, minden mozzanat, levegővétel, minden csók, a nyakamat csiklandozó borosta, a hasamon végig simító kezek. A napsugarak csillogása a szemeiben, a biztonságérzet, hogy semmi rossz nem érhet, álom az egész. A melegség, ami elönti az egész testem, a remegés. Belemarkol a fenekembe és minden egyszeriben intenzívebbé válik, de nem bánom.

-          Ez nem álom, ugye?

-          Nem. Ez nem álom, Kedves!  –hangzik a gyors válasz.

 

Délkörül kecmergünk ki a fészkünkből, ami  egy gyűrött lepedőből, egy takaróból, ami a földre került, és jó pár szétdobált párnából áll. A tegnapi vacsora maradványait eszegetjük, de le sem ülünk, csak a pult felett, a serpenyőből falatozunk.

-          Így kevesebb legalább a mosatlan –szólalok meg.

-          Végül is –nevet. –Mondasz valamit!

-          Tudom. Én és a bölcseleteim.

-          Jól vagy? –érkezik a kérdés, amit vártam is meg nem is.

-          Persze. Minden rendben.

-          Jó. Csak…

-          Tudom, de ne aggódj! –pillantok le az üres edényre.

-          Elmosogatok – teszi a serpenyőt a mosogatóba, majd vizet ereszt rá.

-          Endre, én jól vagyok! –jelentem ki határozottan.

-          Biztos?

-          Igen! Ne kezelj úgy, mint egy törött tárgyat! Kérlek, ne!

-          Én, nem kezellek úgy.

-          Pedig kicsit, de!

-          Mikor? Hmm?! –magához von. –Sosem kezeltelek törött tárgyként. Soha! Csak vigyázok rád, hogy ne törjelek el. Mert lehet, azt hiszed, hogy kemény vagy, meg most meggyőződésed, hogy egész, de te is ember vagy, Laura! Érezhetsz fájdalmat, és érezheted magad összetörve. Előttem nem kell megjátszanod a nagy és erős kislányt!

-          Eressz!

-          Nem!

-          De a csap!

-          Leszarom a csapot!

-          Endre!

-          Laura!

Megcsókol, én ellökném, de nem teszem, mert valójában jól esik ez a dühös keménység. Eltol magától, de csak épp annyi időre, hogy elzárja a csapot. Újból megragadja a derekam, a pultra ültet. Nem tudom, mi történik csak sodródom, ez viszont cseppet sem érdekel. A nyakamat csókolja, kicsit elhúzódik, hogy az arcomra pillantson. Nem tudom, milyen arckifejezésem lehetett, de folytatja, amit elkezdett. Vad, érzem az összes dühét, de szeretetét is, és ez az egész érzelmi örvény magával ránt.

-          Mondd ki!

-          Ahh, mit? –nyögöm.

-          Amit érzel! Amit, valójában érzel!

-          Utállak!

-          Én is téged! –magához húz, még közelebb.

-          Tényleg!

-          Tényleg, mi?

-          Összetörtem…–hagyja el a szám, két szapora levegővétel között. 

-          Tudtam! -megcsókol, és még jobban magához von. 

-          Nem én! –fordítom el a fejét. – A vázát törtem össze –nem tudok értelmes mondatokat alkotni, amikor épp eltereli a figyelmem, és most, elég intenzív figyelemelterelés van folyamatban.

-          Nagyon vicces! –pillant a kőre esett vázamaradványokra. –Nagyon, nagyon vicces.

Lesegít a pultról, viszont idő kell, míg a lábaim életre kelnek. Nézem az elém táruló szerintem, semmihez sem fogható látványt, ahogy épp meztelenül takarítani indul. A kis partvissal meg lapáttal megy és romeltakarít. Én, pedig csak nevetek ezen a merőben meglepő, és szokatlan jeleneten. 

-          Ne nevess!

-          Nagyon vicces, ne haragudj!  –röhögök tovább.

-          Örülök, hogy nevetsz, Kedves, de egy kis együttérzést azért elvárnék. 

-          Oké –egy pillanatra abbahagyom, de felszakad egy újabb kacaj belőlem.

-          Hihetetlen vagy, Laura! –pillant rám, ahogy a pultra hajolok.

-          Azért, próbálj meg elhinni.

-          Az első naptól fogva próbállak.

 


ic_web Created with Sketch. helyzetkomikum
ic_visibility Created with Sketch. 3 notes
Laura (I.rész)

-          Töltenél még egy pohárral, Kedves? – kérdeztem, közben nem tudtam nem a szemébe nézni.
Olyan rettentő szép szemek…
-          Hogyne. Kívánsága számomra parancs.
Venném a kabátot, erre rám adja. Úriember ez már fix. Á, de én utálom az ilyet, túl romantikus. Mindig megjárom a túl romantikus pasikkal.
-          A taxi előállt! Hölgyem, bemutatom lakótársamat, és alkalmi sofőrömet: Tibort- nyitja az kocsi ajtaját.
Na, szép, azt hittem sétálunk. Vagyis reméltem. Szeretem Pestet. A hidakért főleg. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan vonzalom fűz a hidakhoz.
-          Szép estét, Tibor! Ő itt Laura!
-          Örülök, hogy találkoztunk, már sokat mesélt rólad ez a félnótás – nyújtok kezet.
-           
Szép lakás, igényes. Agglegény lak ez rögtön látszik. Férfias szagok, cigi füst. S na lám, egy üveg bor, félig üresen a konyhapulton.
-          Hozhatok valamit a szép hölgynek? - udvarias, de úgyis tudja mi a válasz.
-          Nem kérek semmit, köszönöm. Melyik a te szobád?
-          Erre! Nincs nagy rend. Fáradj be!
Micsoda kéjlak, atyám! Tényleg nem hazudott az emeletes ágyáról.
-          Emeletes ágy! Itt bajok lesznek, Kedves! – kiáltok fel.
-          Miért is?- kérdezi felhúzott szemekkel.
Mintha nem tudná.
-          Tériszony… Tudod mondtam. Félek a magasban, na meg egész biztos, lezuhanok onnan.
-          Majd foglak, ne félj!
-          Bátor kijelentés, de ha mégis leesek és összetöröm magam a te lelkeden szárad! – vágok vissza
Átkarol. Összerezzenek.
-          Te mégis mit csinálsz?- kérdezem meglepődve.
-          Ágyba viszlek! –jelenti ki kissé arrogánsan.
Eltűnt az udvariasság. No, jól van! Hisz erre vártam. Vagy nem? Amióta megláttam kívántam. És a vágy úgy látszik, érzetre mind látszatra kölcsönös. - Nos, Laura mit lépsz?- kérdezem magamtól. Erősen gondolkodom. Nem vetem meg az egyéjszakás kalandokat, de most kedvem van húzni az agyát.
-          Min töröd azt a szép fejed?
-          Hát, nem is tudom. Lehet nem helyes, jobb, ha haza megyek.
-          Haza mennél? De késő van! Nem engedhetlek haza egyedül. Maradj! –kérlel.  
-          Nem gond az sem, ha csak alszunk? –kérdezem.
-          Nem, dehogy.
Most, akkor mi a fene van? Várna rám, vagy csak visszatért az moderált kiadás?
-          Megéri, rám várni ugye tudod? – kérdezem, közben lesütött szemmel, elpirulok.
-          Teljes mértékben. Ilyen kis tartózkodó vagy mindig?–teszi fel a kérdést.
-          Mi? Dehogy, nem, nem erről van szó.
-          Akkor?
-          Csak utálok kapkodni, beleugrani fejjel a mély vízbe anélkül, hogy tudnám tudok-e úszni vagy sem. Azzal fekszek le, akivel megéri kezdeni az ágyon kívül is valamit. Aki nem csak és kizárólag a szeretőm. Társ kell! Nem egy dugás, hébe-hóba. Érted?
-          Nem azt mondtad, hogy most még korai lenne egy kapcsolat?
-          De.
-          Akkor nem egészen értelek… A társ már kapcsolat szerintem. Egy komoly elköteleződés. Csak más a neve.
Ebből itt vita lesz. Csak a megszokott kulturált vitánk. Arról, hogy mennyire nem értünk semmiben egyet.
-          Nevezd, ahogy akarod! Akkor is jobban értékelem azt, hogyha nem tárgyként kezelnek. Egy öröm forrásként, ami házhoz jön.
-          Nem úgy gondolok rád!
-          Bármily meglepő attól, mert ide jöttem, nem a szex volt a cél. Részemről legalábbis nem.
-          Pedig, nem rossz dolog az! –incselkedik tovább.
-          Tudom, de én csak veled akartam eltölteni egy kis időt, mert hívtál.
-          Ne haragudj. Kérlek szépen! Bunkó pöcs voltam. Megértelek. Nem vagy könnyen kapható. Ez viszont kifejezetten szexis, ha engem kérdezel– engesztel.
Aj! Azok a kiskutya szemek. Rávesznek, hogy én legyek a játékszere.
-          Fáradt vagyok –súgom.
Lehúzza a ruhám cipzárját, kicsomagol, óvatosan, mint egy finom törékeny tárgyat. Libabőrös leszek. Hűvös a keze. Majd megcsókol. Én pedig nem ellenkezem. Visszacsókolok. Remeg a térdem. Megint, mint a legelső csókunknál.
 
Zsibbad a karom. –Miért van itt ilyen meleg? Jézusom, megsülök. Na, jó elég ebből, fel kell, keljek! Kibújok szorító karjai közül, de persze automatikus visszarántás követi eme titkos műveletemet.
-          Engedj ki! Te még alhatsz! – csókolom fülébe.
Ő még félálomban csak egy szusszanással jelzi, zöld utat kapok, csak hagyjam még aludni. Legalább délig, mert nem kel fel dél előtt soha.
Álmosan lekecmergek a magaslatról, belebújok a valahogy földre került bugyimba és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Vajon mennyi az idő, a fényekből ítélve talán hét. Biztos nincs fent még senki, így magabiztosan indulok neki röpke öt lépésnyi utamnak a WC-ig.
-          Jó reggelt Cicik! – szólal meg egy számomra ismeretlen hang.
-          Az igen! Ilyen ébresztőt sem láttunk itt még sose!- kuncog Tibor.
-          Baaaasztikuli! ŐŐŐ nem tudtam, hogy fent vagytok ilyen korán, één, én, felkapok valamit –a kezemet a melleim elé kapom, majd azzal a lendülettel berohanok a szobába egy pólóért.
Ki kell mennem oda. Muszáj. Irtó kínos… - Laura vágd ki magad!- parancsolok magamra.
-          Khm… nos, ha már így feldobtam a reggeleteket, akkor teszek még egy cseresznyét a tejszínhabos torta tetejére. –Reggeliztetek már? – kérdezem kitörő magabiztossággal és annyi arcpírral a fejemen, hogy egy paradicsom megirigyelné.
-          A cicik főzni is tudnak? – dobja fel a labdát a másik lakótárs, akinek a neve most valahogy nem ugrik be.
-          Ó igen. Mit óhajtanak a pimasz urak? Rántottát négy tojásból? – vágok vissza gúnyosan.
-          Én csak egy kávét kérek szépen. Nem vagyok túl éhes – közli Tibor kívánságát.
Miután felvettem a rendelést és sikerült a fürdőszobába is bejutnom, neki álltam kávét feltenni. És csinálni valami reggeli félét. Mondanom sem kell a hűtő azért hagyott kivetni valót maga után. Örültem, hogy találtam egy kis sajtot és egy tucat tojást. Neki álltam hát, sajtos rántottát készíteni A’la Laura módra.
-          Szóval te vagy Endre új barátnője?
Tereljek vagy válaszoljak? Aztán mégis a válasz mellett döntök.
-          Képlékeny ez még. Bonyolult. Szóval…
-          Szóval csak élvezitek egymást. – fejezi be Tibor.
-          Igen így is mondhatjuk. – keverek egyet a tojásokon.
Kotyogás, mennyei kotyogás. Lefő az én megmentő italom.
-          Kávét? – töltök Tibornak.
-          És mióta vagytok így” nem” együtt? Mert tudod, ő nem az a csajozós típus. Hosszú ideje nem hozott már fel senki normálist ide. Mellesleg finom a kávéd – a mellesleg szót megnyomja.
-          Nem túl régóta. Köszönöm, abból van, amit találtam. Hogy érted, hogy normálist?
-          Pesti kurvák. Bocsi a szóhasználatért. – vágja oda a srác, akinek még mindig nem tudom a nevét.
-          Éppenséggel rólam is feltételezhettétek volna ezeket a reggeli jelenetem után.
Ideges kortyolok bele a kávémba. Azt, a mindenit! De forró!
-          Nos, igen szép belépő volt ez tény, de te nem tűnsz olyan csajnak.
-          Igen? Hát milyen csajnak tűnök akkor? – faggatom tovább Tibit.
-          Rendes lánynak, aki főzni is tud! Nagy erény – válaszol.
Mennyire nem ismer. Kattog közben az agyam. Megint hahotázik bennem a tudatalatti kisördögöm. Milyen jó, hogy angyalbőrt húztam magamra. Meg egy pólót…
-          Ó, nocsak, ki kelt fel! Jó reggelt álomszuszék! – üdvözlöm a nem rég még mellettem mélyen alvó férfit.
-          Mi ez az eszeveszett lárma édes fiaim? – ásítja álmosan.
-          Főztem kávét kérsz? – nyújtom felé a bögrét.
De nem veszi el, csak megcsókol. Majd a gyújtójáért és a cigijéért nyúl. Fél kézzel közben végig fog. Mintha bárhova is akarnék menni…- gondolom magamban.
Kihúz az erkélyre. Én pedig mélyen beszívom a reggeli friss levegőt, ami az ő tüdejéből kifújt cigaretta füsttel keveredett. Ennél idillibb már nem igen lehet semmi.


É

ic_web Created with Sketch. helyzetkomikum
ic_visibility Created with Sketch. 4 notes