#Laura sztori
Photos and Videos about #Laura sztori
Laura (IX. rész)

 
-          Milyen napod volt?
-          Elment egynek, képzeld ma még a főnököm se csesztetett.
-          Hogy-hogy?
-          Nem tudom, biztos csak jó napja volt.
A kedvenc kis törzshelyünkre mentünk, és már az utcáról érezem az ínycsiklandozó fogásokat.
-          Éhen halok! –szívom be mélyen az ételek illatát.
-          Gondoltam, Laura drágám, gondoltam! –csókol szájon, az étterem előtt.
Tele hassal indulunk haza felé, vagyis az én lakásom felé. A hűvös esti szellő kellemesen borzol. Endre rám adja a zakóját, mert látja, hogy libabőrös a karom.
-          Így, meg ne fázz nekem! – húzza össze rajtam a jó pár számmal nagyobb zakót.
Meglepő nyugalom járja át a testem. A zaklatóm megjelenése óta, mindenkivel bizalmatlan vagyok, még a barátaimmal is. Minden megrémiszt, de Endrével minden békés és nyugodt.
           A ház előtt ácsorgunk és fogjuk egymás kezét, mert egyikünk sem akarja elengedni a másikat:
-          Felkísérlek, sőt maradok is, ha szeretnéd.
Ezzel, felfelé indulunk a sötét lépcsőkön, mivel még mindig nem cserélte ki senki a lépcsőfordulóban az égőt.
-          De holnap te is dolgozol! –Nem szükséges, most csend van. Menj nyugodtan haza!
És ahogy ezt kiejtem a számon, majd lepillantok a küszöbre, látom, hogy túl hamar örültem.
-          Ne! ez nem lehet igaz! –bújok szorosan Endréhez, aki reflexből átölel.
-          Hagyd, majd én –veszi ki remegő kezeim közül a levelet.
-          Mi van benne? –kérdezem elcsukló hangon.
-          Semmi, ez üres –mutatja felém a lapot.
-          Egy üres lap? Mégis, ez mit jelent?
-          Nem tudom, Laura, de ma nem hagylak magadra.
Egy pillanatig sem ellenkezek, csak berontok az ajtón, egyenesen az ágyam felé veszem az irányt, és gyorsan ledobom a cipőt és a ruhát. A takaróm alá bújok, remegek. Endre bebújik mellém, átölel, olyan erősen szorít, hogy elmulasztja a reszketést. Megnyugszom. A mellkasára hajtom a fejem és, mint akit fejbe vágtak, elnyom az álom.
            Izzadva, remegve ébredek, a takarót is ledobom magamról. Egy kéz fogja a karom.
-          Ne! Ne! Hagyj! –kiabálok, közben csapkodok és rugdosódom.
-          Én vagyok, Endre! –ráz meg, hogy magamhoz térjek. –Rosszat álmodtál.
-          Én… Ó, Endre, nagyon félek! –sírom.  
-          Itt vagyok, nyugi. Vigyázok rád.
Próbál lenyugtatni, magához húz.                      
-          Shh, semmi baj. Aludj vissza –beszél hozzám, halkan, mint ahogy a kisbabákhoz szoktunk.
Nagyokat sóhajtok, próbálom lenyugtatni magam. Hogy ez csak egy rémálom volt, de már minden rendben van. Hogy semmi baj, mert mellettem van Endre.


-          Biztos, hogy rendben leszel? –kérdezi, mielőtt kiszállnék a kocsiból.
Ha nálam alszik, mindig elvisz a munkahelyre, aztán megy ő is dolgára.
-          Persze, nem lesz semmi baj –igazítom meg a blúzom, és vetek egy utolsó pillantást kissé karikás szemeimre.
-          Oké, de bármi van, azonnal hívsz! Megértetted?
-          Igen, de kérlek, ne aggódj ennyire!
-          Ez a dolgom. Hogy aggódjak érted.
-          Sz…Szia, Endre! –már majdnem kimondtam azt a bűvös  Sz-betűs szót. Majdnem.
-          Vigyázz magadra!
 
           Mintha ólomlábakon járna az idő az irodában, az órára pillantok és még mindig csak négy óra. Nem tudok koncentrálni, eddig akármibe fogtam, az nem sikerült. Kiöntöttem a kávém a frissen fénymásolt papírokra, elromlott a nyomtató. Kifogyott a tollam, és majdnem lefejeltem a konyhában nyitva felejtett szekrényajtót.  
-          Menjen haza, Laura! Ma semmi haszna, hogy itt van.
-          Haza? Ó, Uram, inkább vagyok itt haszontalan, mint otthon. Kérem, ne küldjön el! –kérlelem a főnököm.
-          Akkor ne nyúljon, kérem semmihez, még a végén megsérül.
-          Rendben, megértettem.
-          Valami baj van? –érdeklődik.
-          Nem hiszem, hogy érdekelné, Uram.
-          Kérem, ha beteg arról tudnom kell! Vagy, legyen bármi –mellém lép és a karja a vállamhoz ér.
-          Jól, vagyok, csak nem aludtam sokat az éjjel, ennyi –pillantok fel, hogy a szemeibe tudjak nézni közben.
-          Jó, hát, ha mégis mesélne, tudja, hol talál –ezzel becsukja a fenyegető konyhaszekrény ajtaját, majd fogja a kávés csészéjét és elsétál.
A főnököm lenne az utolsó személy, akihez fordulnék ez ügyben. Egyrészt semmi köze hozzá, másrészt ijesztő ez a hirtelen törődése. Libabőrös lesz a hátam, ha csak belegondolok, hogy vele lelkizzek.

            Endre pontosan hatkor már az iroda épülete előtt áll, mint ahogy mostanában ez szokásává vált.
-          Indulhatunk?
-          Igen, drága! –fogom meg a kezét.
Mivel az iroda csak öt percnyi sétára van, így most gyalog megyünk.
-          Endre, nézd! –mutatok egy papírdarabra a földön.
-          Mi van vele?
-          Ugyan olyan levélpapír, mint amit én kaptam.
-          Ez csak egy papír. Szerintem csak képzelődsz.
-          Nem, nézd, tintafoltos a széle.
-          És?
-          Olyan színű, mint amivel az én leveleimet írták.
-          Hmm, ha megnyugtat, akkor tedd el. Nem bánom, de akkor is úgy gondolom, hogy csak paranoiás vagy.
 
            Bár, lehet, hogy tényleg csak beképzelem az egészet, és nincs jelentősége, hogy a lakásomtól mindössze, kétszáz méterre lévő kukában, találtam egy pont ugyanolyan papírt, mégis zsebre teszem a gyűrött lapot. Hátha elvezet valahová.
           Felérve a lakásba, csak idegesen nézzük egymást az egyetlen ülőalkalmatosságon elhelyezkedve a szobámban. Egy régi matrac, két raklapon. Ennyi az összes érdemi bútorom.
-          Nem bírom ezt Endre! Hogy mindennap félelemmel kelek és fekszek. És azt is tudom, hogy a terhedre vagyok, hogy már neked is eleged van ebből.
-          Tévedsz!
-          Hmm?
-          Szeretlek, Laura, és nem érdekel, hogy mit tettél vagy mit nem. Hogy ki zaklat. Nem érdekel! Mert veled akarok lenni és ezen nem változtat semmi.
-          Utállak, tudd meg! Utállak, hogy ennyire jó vagy hozzám! Nem tudok tiszta fejjel gondolkodni, ha veled vagyok –emelem fel a hangom.
-          Utálsz? –néz rám kérdőn.
-          Igen, mert tökéletes vagy!
-          Ezért, utálsz? Hm, szépen vagyunk! –fordul el duzzogva.  
-          Na, jó valójában nem utállak –incselkedek. –Én, szeretlek, Endre! –közelebb hajolok hozzá, a szemeit fürkészem, amik felcsillannak, amint kiejtem a szavakat.
-          De? Itt nagyon érzek egy de –szócskát, még előugrani.
-          Nincs semmiféle „de”. Csak nem értem, hogy vagy képes szeretni. Engem. Ezt a roncsot, ezt a „csőstől jön a baj nőt”  .
-          Nem tudom, Laura. Csak érzem –teszi a kezem a szívére. –Itt. Semmi gondolkodás. És ez most tudom neked nyálasan romantikusan hangzott, és tudom, hogy ki nem állhatod az ilyet. De ez van.
-          Utállak! – megcsókolom, olyan erősen, hogy eldől az ágyon, én pedig rázuhanok.
A hasán fekszem és csókolom, beletúrok barna fürtjei közé, a tarkóját karmolom. Minden indulatom, félelmem, dühöm bele adom a csókba. Szúr a borostája, amit már pár napja növeszt, de most ez sem zavar. Nem hagyja magát, a karomat átfogva egyik kezével, a derekam a másikkal, átfordít a hátamra, így ő kerül felülre.
-          Ó, szóval ennyire utálsz?! –néz a szemembe, közben teljes súlyával rám nehezedik, moccanni sem tudok.
-          És te engem, ennyire nagyon szeretsz? –dörgölöm a csípőm az ágyékához.
-          Ennél is jobban! –számra tapasztja az ajkait én pedig hagyom, hogy elűzze minden aggodalmam, és félelmem.
 
 
 
           Endre elutazott, így most pár napig egyedül kell lennem. Nem kisebb gyomor ideggel kellemetlen társaságban. Úgy döntöttem, elmegyek moziba egyedül. Hisz péntek van, és amúgy is, még tovább itt ülök, a négy fal között annál inkább csak a zaklató körül forognak a gondolataim.
-          Egy jegyet szeretnék, teljesen mindegy melyik filmre. Lepjen meg! –kérem jegypénztáros fiatal srácot, aki csak meglepetten mered rám, még pár másodpercig.
Egy régi csak kevesek által látogatott mozi révén, itt olcsó filmeket, vagy igen régi klasszikusokat adtak, ezért is szeretem a helyet. Régen nagyon sokat jártam, hol egyedül, vagy régen Dávid társaságában.
-          Rendben, hölgyem, bár ilyet nem nagyon kértek még. Remélem, tetszik, a választásom.
Fizetek és elveszem a jegyem, ami egy nem túl ismert régi detektívfilmre szól.
           A moziból kifelé jövet, arra jutok, hogy ideje lenne nekem is nyomozni. Az, hogy a rendőrséget nem vonom be, még nem jelenti azt, hogy nem járhatok a végére a dolognak.
-          Szép estét, Laura! –köszön rám az én jó szomszédom.
-          Magának is! –mosolygok vissza rá.
Már a lépcsők felé venném az irányt, amikor finoman megfogja a karom, és megállít:
-          Várjon! Valamit mondani szeretnék. Láttam ma valami különöst.
-          Hallgatom! –a szívem majd kiugrik a helyéről, olyan hevesen dobog.
-          Láttam, ma egy férfit. A lakása ajtajánál. Bekopogott, majd elkezdett fel alá járkálni. Aztán, elég ideges lett, hogy nem nyit ajtót.
-          Hogy nézett ki a férfi? Mondjon el mindent! –kérdezem, az idegességtől remegő hangon.
-          Fekete kapucnis felső volt rajta, napszemüveg, nem láttam sokat az arcából. Borostás. Ennyit tudtam kivenni.  Végig itt voltam az udvaron.
-          És még? Magasság, alkat? Kérem, segítsen.
-          Magas volt, elég kisportolt. Úgy mozgott, mint aki ismeri magát errefelé. Gyorsan elviharzott.
-          Ennyi?
-          Igen, ennyit láttam csak, sajnálom.
Felrohanok a lépcsőn, alig jutok levegőhöz, mire felérek. A kulcs kicsúszik a izzadt ujjaim közül, és csak másodszori próbálkozásra jutok be az ajtómon.


É

ic_web Created with Sketch. helyzetkomikum
ic_visibility Created with Sketch. 4 notes
Laura ( V.rész )


-          Szép vagy, mint mindig! –üdvözöl Endre, és kinyitja a kocsi ajtaját.
-          Köszönöm, te is jól nézel ki –nyomok csókot az arcára.
-          Indulhatunk? –kérdi a sofőr.
-          Igen, mehetünk – adja az utasítást Endre, és már indul is a taxink.
Egy igen szép kis olasz étteremben foglalt asztalt, hangulatos csendes, családi hely. Meséltem neki, az olasz ételekhez fűződő nagy szerelmemről, és úgy látom megjegyezte.
-          Nagyon tetszik ez a hely, gyakran jársz ide?
-          Nem, sajnos. Pedig isteni finom minden.
Rendelünk, illetve ő. A bor választás az ő reszortja, én pedig bízom az ízlésében. Csendben kortyolgatom a borom, néha összepillantunk, szó nélkül fogyasztjuk a vacsorát. Megkérdez néhány étellel kapcsolatos kérdést, majd újabb csendes percek telnek el.
-          Valami nyomaszt, látom! Szótlan vagy, Laura.
-          Bocsáss meg, nem vagyok túl jó passzban, ez a hét nagyon fárasztó volt.
-          Szeretnél beszélni róla? Elmondhatod, bármi van.
-          Most, csak ennék, ha nem baj –és nyugtatásképp megfogom a kezét.
-          Persze –kortyol a poharából.
Akármennyire is jól akarom érezni magam, megint csak arra tudok gondolni, mi fog várni otthon. Endre mellett biztonságban vagyok, de egyedül, már kevésbé. 
-          Van kedved sétálni egy kicsit, mielőtt haza indulnánk?
-          Igen –válaszolom
-          Megmutatom, hol nőttem fel. Itt van nem messze.
Kis utcákon keresztül vezet az utunk, a város ezen eldugott része, olyan, mintha visszautaztunk volna száz évet. Mesél a házakról, hogy mikor, milyen stílusban épültek. Majd lassan megérkezünk, az ő kis családi fészkéhez.
-          Szóval itt nőtt fel a híres Márton Endre? –bújok hozzá, és közben lenyűgöz az épület homlokzata, a részletei. Még így sötétben is elképesztően szép.
-          Ugye milyen gyönyörű? –fordul felém.
Lelkesen magyaráz, a stílus jegyekről, az építészről, minden tudni valóról, ami nagyon érdekfeszítően hangzik, de tőlem nagyon távol áll.
-          Igen, az –mosolygok, mert lenyűgöz, a lelkesedése.
-          És, igen itt cseperedtem fel. Nagyon szerettem itt lakni. Persze, a szüleim hamar kilöktek a családi fészekből, amit nem bánok, de a ház hiányzik.
-          Elhiszem. De a mostani lakás sem rossz, ahol most vagy. Nekem tetszik.
-          Laura, van kedved nálam tölteni az éjszakát? –kérdezi, miközben egyik kezével finoman a hajam mögé nyúl.
-          Igen –válaszolom, mert jobb ötletem nincs.
Egy kicsit megnyugszom, hogy nem egyedül töltöm az éjszakát, és ismerős karokban alhatok. Félelem, rózsák, és ismeretlen zaklató nélkül.

 
-          Köszönöm, hogy haza hoztál. Nagyon jól éreztem magam, az este.
-          Időben be fogsz érni munkába?
-          Persze, még van egy órám. És remélem, nem gond, hogy ilyen korán felkeltettelek.
-          Nem sokat aludtunk, de nem bánom –kacsint.
-          Helyes, máskor is jól esne, egy ilyen nem alvás nálad –kacsintok vissza, és búcsúzóul megcsókolom.
Felrohanok a lépcsőn, és meglepődve veszem észre, a rózsa hiányát.
-          Azt a hervadt virágot, kidobtam kedves. Remélem nem gond –szólít meg a karbantartó mindenes a földszintről, és egy pillanatra megáll bennem az ütő.
-          Nem, persze. Semmi baj. Nem volt semmi más, az ajtóm előtt?
-          Nem. Csak az a szegény, kókadt virág. Miért nem rakta vázába?
-          Mert nem szeretem a rózsát –válaszoltam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Nem kaptam újabb ajándékot, úgy látszik, csak figyelmen kívül kell hagyni, és ennyi.   Minden esetre, egy biztonsági kamerát feltétlen beszereltetek, ez a minimum.    
 
-          Köszönöm, és akkor ez már üzemelni is fog? –kérdezem a biztonsági kamerámat szerelő középkorú férfit.
-          Igen, mindent rögzít a kamera, és visszanézheti, továbbá beállíthatom a telefonján, hogy jelezzen, ha mozgást érzékel. Így tudni, fogja, ha valaki az ajtaja előtt áll. Na, és persze látni is.
-          Nagyszerű – nyújtom át a telefonom.
-          Meg is van, hölgyem!
-          Hálás köszönetem! – rendezem az anyagiakat.
-          Ha bármi probléma adódna, hívjon bátran. 0-24-ben elérhető vagyok.
-          Köszönöm, viszlát!
Az első lépés, az én kis magánnyomozásomhoz meglépve, most már csak várnom kell.
 


            Eltelt egy hét és semmi, csend van. Üres a küszöböm. Nyugodtan indulok munkába, kivételesen, most nem kések.
-          Jól áll az új frizurád!–dicsér meg Nóra, az asztalszomszédom.
-          Levágattad? –kérdezi Bálint.
-          Igen. Hogy tetszik? Rázom meg, az új, vállig érő hajam.
-          Jól áll nagyon, de dolgozni is kellene –lép az asztalomhoz, a főnököm.
-          Ma is rossz a kedve? –súgom Bálint fülébe.
Hat óra, van Bálint végzett, viszont, rám lett sózva még egy kupac papír, amiket sorba kell rendeznem, és a főnök irodájába vinnem. Plusz még, néhány nyomtatvány kitöltés is várt rám, így a héten már, másodszor túlórázom.
Már nem félek egyedül haza sétálni, és már a héten nem fogtam be Bálintot sem magán taxisomnak.
           Későn érek haza, a folyosón sötét van. Megbotlok a lépcsőn. Egy fokon mellé lépek, de mielőtt elesnék, egy férfi megfog. Az arcát nem látom a kapucnitól, és mivel kiégett a lépcsőfordulóban az égő, túl sötét van kivenni bármit is.
Felsietek, érzem, ahogy a torkomban dobog a szívem. Kicsi korom óta félek a sötétben, ez a váratlan találkozás, pedig rendesen megijesztett.
Végre, fényt tudok kapcsolni. Újabb meglepetésemre, egy levél fogad a lábtörlőn. Egy feladó nélküli boríték. Beviszem a lakásba, és rögtön felbontom:
Én mentettelek meg!áll a levélben.
Írógéppel írt üzenet, egyszerű levélpapíron.
 
-          Dávid? Én vagyok, Laura.
-          Te küldted a rózsákat, és ma a levelet, ugye?
-          Szia! Mi? Mi van? Miről beszélsz?
-          „Én mentettelek meg.” –ez áll a levélben. Te voltál velem a hídon, te szedtél le. Tudom, hogy te zaklatsz, ne tagadd! –sírom a telefonba.
-          Laura, nem én voltam! Valamit tudnod kell! Nem én mentettelek meg azon az éjszakán Sajnálom. Én csak később értem a kórházba, mert felhívtak. Egy férfi volt veled, nem emlékezhetsz, hogy is emlékezhetnél, hisz teletömtek nyugtatókkal… Azt kérte, ne mondjam meg, hogy ő volt. Így, azt mondtam neked, hogy én hoztalak be. Azután pedig velem voltál végig. Nem láttam a férfit többet.
-          Hazudtál nekem?
-          Igen, de kérlek, ne haragudj. Csak…
-          Csak mi? Bűntudatod volt, hmm?
-          Kérlek, hagyjuk ezt. Nem én, zaklatlak, bármennyire is szeretnéd rám kenni. Tudomásul vettem, hogy vége. A múltkori beszélgetésünk alatt kristálytisztává vált, hogy nem akarsz látni.
-          Ki volt az a pasi? Hogy nézett ki? –kérdezem, és remeg az egész testem.
-          Nem emlékszek már, Laura, olyan régen volt.
-          Mi a neve? Azt, csak elmondta! –kérdezem tovább, most már egyre idegesebben.
-          Nem mutatkozott be. Ne haragudj, nem tudok segíteni.
           Leteszem a telefont, és mivel a lábaimból kiment minden erő, lekuporodok a földre. Nem szeretnék elájulni.
Fogalmam sincs, ki lehet az a férfi, egyszerűen annyira homályos minden arról az éjszakáról, hogy nem tudok visszaemlékezni. Időre van szükségem.

É

ic_web Created with Sketch. helyzetkomikum
ic_visibility Created with Sketch. 2 notes
Laura (I.rész)

-          Töltenél még egy pohárral, Kedves? – kérdeztem, közben nem tudtam nem a szemébe nézni.
Olyan rettentő szép szemek…
-          Hogyne. Kívánsága számomra parancs.
Venném a kabátot, erre rám adja. Úriember ez már fix. Á, de én utálom az ilyet, túl romantikus. Mindig megjárom a túl romantikus pasikkal.
-          A taxi előállt! Hölgyem, bemutatom lakótársamat, és alkalmi sofőrömet: Tibort- nyitja az kocsi ajtaját.
Na, szép, azt hittem sétálunk. Vagyis reméltem. Szeretem Pestet. A hidakért főleg. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan vonzalom fűz a hidakhoz.
-          Szép estét, Tibor! Ő itt Laura!
-          Örülök, hogy találkoztunk, már sokat mesélt rólad ez a félnótás – nyújtok kezet.
-           
Szép lakás, igényes. Agglegény lak ez rögtön látszik. Férfias szagok, cigi füst. S na lám, egy üveg bor, félig üresen a konyhapulton.
-          Hozhatok valamit a szép hölgynek? - udvarias, de úgyis tudja mi a válasz.
-          Nem kérek semmit, köszönöm. Melyik a te szobád?
-          Erre! Nincs nagy rend. Fáradj be!
Micsoda kéjlak, atyám! Tényleg nem hazudott az emeletes ágyáról.
-          Emeletes ágy! Itt bajok lesznek, Kedves! – kiáltok fel.
-          Miért is?- kérdezi felhúzott szemekkel.
Mintha nem tudná.
-          Tériszony… Tudod mondtam. Félek a magasban, na meg egész biztos, lezuhanok onnan.
-          Majd foglak, ne félj!
-          Bátor kijelentés, de ha mégis leesek és összetöröm magam a te lelkeden szárad! – vágok vissza
Átkarol. Összerezzenek.
-          Te mégis mit csinálsz?- kérdezem meglepődve.
-          Ágyba viszlek! –jelenti ki kissé arrogánsan.
Eltűnt az udvariasság. No, jól van! Hisz erre vártam. Vagy nem? Amióta megláttam kívántam. És a vágy úgy látszik, érzetre mind látszatra kölcsönös. - Nos, Laura mit lépsz?- kérdezem magamtól. Erősen gondolkodom. Nem vetem meg az egyéjszakás kalandokat, de most kedvem van húzni az agyát.
-          Min töröd azt a szép fejed?
-          Hát, nem is tudom. Lehet nem helyes, jobb, ha haza megyek.
-          Haza mennél? De késő van! Nem engedhetlek haza egyedül. Maradj! –kérlel.  
-          Nem gond az sem, ha csak alszunk? –kérdezem.
-          Nem, dehogy.
Most, akkor mi a fene van? Várna rám, vagy csak visszatért az moderált kiadás?
-          Megéri, rám várni ugye tudod? – kérdezem, közben lesütött szemmel, elpirulok.
-          Teljes mértékben. Ilyen kis tartózkodó vagy mindig?–teszi fel a kérdést.
-          Mi? Dehogy, nem, nem erről van szó.
-          Akkor?
-          Csak utálok kapkodni, beleugrani fejjel a mély vízbe anélkül, hogy tudnám tudok-e úszni vagy sem. Azzal fekszek le, akivel megéri kezdeni az ágyon kívül is valamit. Aki nem csak és kizárólag a szeretőm. Társ kell! Nem egy dugás, hébe-hóba. Érted?
-          Nem azt mondtad, hogy most még korai lenne egy kapcsolat?
-          De.
-          Akkor nem egészen értelek… A társ már kapcsolat szerintem. Egy komoly elköteleződés. Csak más a neve.
Ebből itt vita lesz. Csak a megszokott kulturált vitánk. Arról, hogy mennyire nem értünk semmiben egyet.
-          Nevezd, ahogy akarod! Akkor is jobban értékelem azt, hogyha nem tárgyként kezelnek. Egy öröm forrásként, ami házhoz jön.
-          Nem úgy gondolok rád!
-          Bármily meglepő attól, mert ide jöttem, nem a szex volt a cél. Részemről legalábbis nem.
-          Pedig, nem rossz dolog az! –incselkedik tovább.
-          Tudom, de én csak veled akartam eltölteni egy kis időt, mert hívtál.
-          Ne haragudj. Kérlek szépen! Bunkó pöcs voltam. Megértelek. Nem vagy könnyen kapható. Ez viszont kifejezetten szexis, ha engem kérdezel– engesztel.
Aj! Azok a kiskutya szemek. Rávesznek, hogy én legyek a játékszere.
-          Fáradt vagyok –súgom.
Lehúzza a ruhám cipzárját, kicsomagol, óvatosan, mint egy finom törékeny tárgyat. Libabőrös leszek. Hűvös a keze. Majd megcsókol. Én pedig nem ellenkezem. Visszacsókolok. Remeg a térdem. Megint, mint a legelső csókunknál.
 
Zsibbad a karom. –Miért van itt ilyen meleg? Jézusom, megsülök. Na, jó elég ebből, fel kell, keljek! Kibújok szorító karjai közül, de persze automatikus visszarántás követi eme titkos műveletemet.
-          Engedj ki! Te még alhatsz! – csókolom fülébe.
Ő még félálomban csak egy szusszanással jelzi, zöld utat kapok, csak hagyjam még aludni. Legalább délig, mert nem kel fel dél előtt soha.
Álmosan lekecmergek a magaslatról, belebújok a valahogy földre került bugyimba és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Vajon mennyi az idő, a fényekből ítélve talán hét. Biztos nincs fent még senki, így magabiztosan indulok neki röpke öt lépésnyi utamnak a WC-ig.
-          Jó reggelt Cicik! – szólal meg egy számomra ismeretlen hang.
-          Az igen! Ilyen ébresztőt sem láttunk itt még sose!- kuncog Tibor.
-          Baaaasztikuli! ŐŐŐ nem tudtam, hogy fent vagytok ilyen korán, één, én, felkapok valamit –a kezemet a melleim elé kapom, majd azzal a lendülettel berohanok a szobába egy pólóért.
Ki kell mennem oda. Muszáj. Irtó kínos… - Laura vágd ki magad!- parancsolok magamra.
-          Khm… nos, ha már így feldobtam a reggeleteket, akkor teszek még egy cseresznyét a tejszínhabos torta tetejére. –Reggeliztetek már? – kérdezem kitörő magabiztossággal és annyi arcpírral a fejemen, hogy egy paradicsom megirigyelné.
-          A cicik főzni is tudnak? – dobja fel a labdát a másik lakótárs, akinek a neve most valahogy nem ugrik be.
-          Ó igen. Mit óhajtanak a pimasz urak? Rántottát négy tojásból? – vágok vissza gúnyosan.
-          Én csak egy kávét kérek szépen. Nem vagyok túl éhes – közli Tibor kívánságát.
Miután felvettem a rendelést és sikerült a fürdőszobába is bejutnom, neki álltam kávét feltenni. És csinálni valami reggeli félét. Mondanom sem kell a hűtő azért hagyott kivetni valót maga után. Örültem, hogy találtam egy kis sajtot és egy tucat tojást. Neki álltam hát, sajtos rántottát készíteni A’la Laura módra.
-          Szóval te vagy Endre új barátnője?
Tereljek vagy válaszoljak? Aztán mégis a válasz mellett döntök.
-          Képlékeny ez még. Bonyolult. Szóval…
-          Szóval csak élvezitek egymást. – fejezi be Tibor.
-          Igen így is mondhatjuk. – keverek egyet a tojásokon.
Kotyogás, mennyei kotyogás. Lefő az én megmentő italom.
-          Kávét? – töltök Tibornak.
-          És mióta vagytok így” nem” együtt? Mert tudod, ő nem az a csajozós típus. Hosszú ideje nem hozott már fel senki normálist ide. Mellesleg finom a kávéd – a mellesleg szót megnyomja.
-          Nem túl régóta. Köszönöm, abból van, amit találtam. Hogy érted, hogy normálist?
-          Pesti kurvák. Bocsi a szóhasználatért. – vágja oda a srác, akinek még mindig nem tudom a nevét.
-          Éppenséggel rólam is feltételezhettétek volna ezeket a reggeli jelenetem után.
Ideges kortyolok bele a kávémba. Azt, a mindenit! De forró!
-          Nos, igen szép belépő volt ez tény, de te nem tűnsz olyan csajnak.
-          Igen? Hát milyen csajnak tűnök akkor? – faggatom tovább Tibit.
-          Rendes lánynak, aki főzni is tud! Nagy erény – válaszol.
Mennyire nem ismer. Kattog közben az agyam. Megint hahotázik bennem a tudatalatti kisördögöm. Milyen jó, hogy angyalbőrt húztam magamra. Meg egy pólót…
-          Ó, nocsak, ki kelt fel! Jó reggelt álomszuszék! – üdvözlöm a nem rég még mellettem mélyen alvó férfit.
-          Mi ez az eszeveszett lárma édes fiaim? – ásítja álmosan.
-          Főztem kávét kérsz? – nyújtom felé a bögrét.
De nem veszi el, csak megcsókol. Majd a gyújtójáért és a cigijéért nyúl. Fél kézzel közben végig fog. Mintha bárhova is akarnék menni…- gondolom magamban.
Kihúz az erkélyre. Én pedig mélyen beszívom a reggeli friss levegőt, ami az ő tüdejéből kifújt cigaretta füsttel keveredett. Ennél idillibb már nem igen lehet semmi.


É

ic_web Created with Sketch. helyzetkomikum
ic_visibility Created with Sketch. 4 notes