#fehérlaura
Photos and Videos about #fehérlaura
Laura (III. rész)

 
Hétfői hajtás, leköt a sok papírmunka, és a rohangálás az irodában. A hétvége után, nem kellemes érzés, újra a pörgésben. 
Nem egy álom meló, de most ez az egyetlen menedékhelyem, ahol nyugodt lehetek, ahol biztonságban vagyok. Félek egyedül az utcára menni, azon aggódom, mikor botlom bele a múltam kísértetébe. –Mi van, ha rám talál? Két éve, ez már a második lakás, ahova költöztem. Igyekeztem minél messzebb kerülni tőle. Az sem érdekelt, hogy mindösszesen egy matracom és néhány apróságom van az új helyen. Jó környéknek bizonyult, és a munkahely sincs túl messze tőle, mégis félek hazamenni este.
-          Bálint?
-          Igen, mond?
-          Meddig dolgozol ma?
-          Hatig. Miért?
-          Nem kísérnél haza, félek egyedül az utcán mászkálni, tudod a sok rablás, meg azt a kislányt is, hogy elkapták… Borzalom.
-          Persze, kocsival vagyok, hazaviszlek. Nem gond.
-          Köszi, rendes vagy.
Mire jók a barátok. Életet ment, bár ezt ő nem tudja.
Bálint volt az első barátom itt, az új helyen, hamar összehaverkodtunk, aztán megismertem persze , szép lassan mindenki mást, de vele alakítottam ki egy viszonylag szorosabb barátságot. Pedig nem vagyok az a kötődős típus, a sok költözés, és az életemet alakító tényezők megtanítottak, hogy ne alakítsak ki mélyebb kapcsolatot, se emberekkel, se helyekkel, mert bármi történhet. Kötelékek nélkül pedig könnyebb az elválás.
 
-          Rendben leszel, Laura?
-          Persze, köszi, a fuvart, rendes vagy. Jövök neked, egyel!
-          Ugyan már!
A ház egy régi építésű kívülről kicsit már lelakott társas ház, belső udvarral. Belülről viszont, minden egészen tűrhető állapotban van. Mondjuk az én lakásom, pont nem az a nagyon szép… Elférne egy festés, néhány növény, és pár új bútor. De majd egyszer.
Villanyt kapcsolok a folyosón, és látom, hogy egy szál vörös rózsa hever az ajtóm előtt. Cetli, kártya sehol.
Megijedek. Mi van, ha? Nem az nem lehet…
-          Szia, én vagyok Laura! –hívom Endrét, hátha ő tette oda.
-          Mizujs?
-          Te jártál nálam, és hagytál itt egy rózsát?
-          Nem is tudom, hogy hol laksz, bár nagyon szívesen vinnék neked. De nem én voltam, sajnos.
-          Ó, akkor valaki más volt.
-          Majd legközelebb, kapsz tőlem is virágot kedves!
-          Drága vagy!
-          Csók!
Pánikba esek, senki nem tudja, hogy hol lakom. Az irodából csak a főnök, és Bálint, természetesen. Bálint nem tenne ilyet, főleg, hogy barátnője van. A főnök meg nem hiszem, hogy kedveskedne pont nekem, egy titkárnőnek.  
Egy ember maradt, de ettől felfordul a gyomrom. Hányingerem van, és úgy remegek, mint a nyárfalevél.  A virágot lehajítom a harmadikról, egyenesen az udvar közepére, beviharzok a lakásba, bezárok mindent, lehúzom a redőnyöket is. El sem hiszem, hogy rám hozta a frászt egy nyamvadt virág.
 
-          Rohadt migrén! –mormogom, és lassan nyitom ki a szemem.
Mondta doki, hogy lejönni az antidepresszánsokról nem lesz séta galopp, de erre valahogy, nem készültem fel.
Lassan kecmergek ki a konyhába és neki látok kávét főzni, leszokóban vagyok erről is, de most nagyobb mennyiségű koffeinre van szükségem, mint amennyi a zöld teámban van.
-          Basszus, basszus, el fogok késni! – pillantok az órára, magamra kapom gyorsan a legelső blúzt és nadrágot, ami a kezem ügyébe esik, majd a fekete magas sarkú cipőm. –Hol a kulcsom? –bosszankodom magamban.
Nyitom az ajtót, és már lépném át a küszöböt, amikor:
-          Na, ne már! –kiáltok fel, közben a szomszéd néni kérdőn néz rám, hogy már megint mi bajom.
Itt hever a lábam előtt egy szál vörös rózsa. Megint. Levél, cetli persze nincs.
-          A rohadt életbe már! – fogom a virágot és mivel Juli néni nem nézné jó szemmel, hogy szemetelek, így a kezébe nyomom a rózsát.
-          Nekem nem kell, legyen szép napja!
Ezzel sietősre is veszem a dolgot, hogy még legalább, a tíz perces tolerálható késésemen belül, beérjek az irodába.
-          Késtél! –üdvözöl, Bálint.
-          Tudom, tudom…
-          Úgy nézel ki, mint a ki kísértetet látott!
-          Valami olyasmit –helyezkedem el az asztalomnál.
-          Itt vannak a papírok a holnapi rendezvény részleteivel, másolj belőle 20 példányt. Ezt a csomagot, pedig még kettőig add fel! – adja az utasítást Mr.Szigor Őnagysága.
A főnököm, sosem volt odáig értem, valami kivetni valója mindig volt a munkámmal, hiába igyekeztem, vagy túlóráztam, hálátlan keresztülnézett rajtam. Mondjuk, a mai késésemért megérdemlem, de akkor is. Néha túlzás.
-          Csak rossz napja van, ne szívd mellre –lép mellém Bálint.
A rossz nap nagyon relatív fogalom. A fejfájásom nem akar szűnni, szédülök, émelygek és pontosan tudom, hogy mi az oka.
Nem tudom, mit is kellene tennem, végül is ez csak pár szál virág. Ez nem lehet gond…
       Bálint dobott ismét haza és meghívott, hogy holnap vacsorázzam náluk. Márti csodás szakács, néhanapján pedig szeret vele dicsekedni a barátai előtt. Elfogadtam a meghívást, és már gyomorgöccsel indultam fel a lépcsőn.
Semmi. Se virág, se levágott kisállat, semmi fenyegető veszély nem fogad fent. Ez megnyugtat, és ma először korogni kezd a gyomrom. Egésznap nem bírtam enni, most viszont éhes lettem.
Kinyitom a hűtőt, semmi. Üres. Egyetlen tojás árválkodik a hűtőben. Nincs mese, holnap be kell vásárolni.
Hozzálátok a tükörtojás elkészítéséhez, ezt akár a legjobb szakácsok is megirigyelnék, ha látnák. Elfogyasztom szegényes kis vacsorám, amikor felvillan a telefonom és hangos pityegéssel jelzi, üzenetem jött:
-          Nem akarlak zavarni. Vasárnap randi?  / Endre
-          Persze, 8 körül? Értem tudsz jönni? Tavasz u.19
-          Nálad nyolckor!
A technika forradalma, randi egyeztetés öt perc alatt. A személyes találkozások híve vagyok, de néha egy-egy SMS még belefér.
 


       Persze, megint nem aludtam semmit. Nyűgösen és fáradtan ébredek. Szombaton nem dolgozom, így még halogatom az ágyam elhagyását. Nem sokáig bírom azonban a tétlenkedést, így a fürdőbe indulok, megmosom az arcom, próbálok életet lehelni magamba.
Felöltözök, összeszedem a maradék bátorságom, és elindulok bevásárolni.
És ott hever, amitől rettegtem. Egy rózsa. Újra kártya nélkül. Nem nyúlok hozzá, ezúttal nem dobom ki, ott hagyom a küszöbön. Átlépem és a kis kosarammal útnak indulok.
Kíváncsi vagyok, ha a nem érintem a virágot, nem dobom ki, kapok-e újat. Vagy mást. Félek, de nem érdekel, én nem az a csaj vagyok, akit csak úgy zaklathat bárki is.
Sejtésem ugyan van, hogy ki. Sőt, meggyőződésem, hogy Dávid áll az egész mögött. Ő, és az ő reménytelen romantikája, hogy még visszakaphat.

É

ic_web Created with Sketch. helyzetkomikum
ic_visibility Created with Sketch. 8 notes
Laura (II. rész)

Maradtam volna, szívesen még, de apának ma van a 65. születésnapja és azt nem hagyhatom ki. Így gyors búcsút veszek Endrétől:
-          Viszlát! Légy jó!- integetek, és alig várom, hogy leülhessek helyemre a vonaton.
Imádok vonaton utazni, egyfajta nyugtató, csak vény nélkül. Sípol a kalauz és indulunk is. Megkezdődik a kétórányi zakatolás hazafelé. Én nem bánom. Most egyedül maradok a gondolataimmal. Vele, magamban. Megpróbálom elraktározni az élményeket, minden apró mozdulatát, pillantásait. Az arcát alvás közben, ahogy rágyújt, ahogy magához von. Az érzéseket, amiket még nem tudok hová pakolni. Azt a rengeteg impulzust, ami a napokban ért. Szóval bepakolom ezeket az agyam emlékes dobozába, ha bármikor is úgy érzem, hiányzik nekem, elővehessem és velem legyen. 
Közben zenét kapcsolok, a telefonom most valahogy nekem kedvez, a kedvenc számom szól Muse Madness. Tovább zötykölődik a vonat, közben nem hallom mit magyaráz nekem a jegyellenőr.
-          Jó napot! – nyújtom a jegyemet.
Még alig ér a vonat Kőbánya-Kispestre, máris hiányzik. Hogy fogok elszámolni otthon, ha kérdeznek felőle? – kérdezem magamtól, közben unottan bámulok ki az ablakon. 
Tudják, hogy van valakim, de sosem pártolták a kapcsolataimat. Mindig, mindegyik pasiban találtak kivetni valót, egyik se volt elég jó a lányuknak. Emiatt is kellett a legelső szerelmemmel szakítanom. Azután pedig jött a zuhanás. Kétségbeesett szárnyaszegett galamb lettem. Akit bezártak egy ketrecbe. Jöttek a kezelések, orvos után orvos. Azt mondták, idegösszeomlás. A tömérdek gyógyszer, amivel teletömtek csak rontottak a helyzeten. Tönkretettek. Befordultam, elzárkóztam minden örömtől, mindenkivel elvágtam a kapcsolatot. Kivéve egy valakit. Titokban. Lopva egy embert hagytam magam mellett. Budapestre költöztem, hozzá. Aztán jött az, amiről sosem beszélek senkinek, most is összeszorul a gyomrom, ha csak visszagondolok, arra a hideg téli napra ott a Szabadság hídon. A pillanatra, amikor a híd jeges padkáján álltam és vártam, vártam arra, hogy majd jön egy széllökés, ami belekap a ruhámba és leperdít onnan, egyenesen bele a jeges Dunába. Ott álltam, néztem a vizet, néztem a sötét eget, aztán megláttam valamit. A csillagomat, nagyon halvány apró csillagot, amit szerintem csak eddig én fedeztem fel. Pislogott. Nézett rám, én meg vissza rá. Kész voltam levetni magam. Fél lábbal a sírban voltam, mikor egy hang szólalt meg mögöttem, majd egy kéz rántott vissza a ruhám sarkánál fogva: „Mit csinálsz mégis! – förmedt rám az egyetlen férfi az életemben. –Uram Atyám jól vagy?!” Rám adta a kabátját. Aztán sötétség.
Ez az utolsó emlékem, a kabát melege. Majd a reggeli kábaság, fehérség mindenütt. Én pedig feküdtem kinyúlva, lekötött kézzel. Kórház. Tisztult a kép, a pszichiátria fehér falai között üdvözöltem a másnapot a jeges habok helyett. Majd a felépülés hosszú útjára léptem. Kínkeservesen visszaszereztem a barátaim, a család bizalmát, szeretetét. Talpra álltam.
Huszonegy évesen magam mögött tudhatok egy öngyilkossági kísérletet, depressziót és szerintem annyi megpróbáltatást, amit kimondani nem lehet. Nos így, visszagondolva a múltra, amit azóta is elfelejteni próbálok, érthető, hogy félek újra szerelmes lenni. Pontosítom. Nem szeretni félek megint, hanem csalódni. Félek, az végzetes következményekkel járna. 
Úgyhogy, bármennyire is szeretem az én most már csak kicsiny családom, főleg apámat. Még nem mondok semmit Endréről. Hagyom még ülepedni magát a tényt, hogy a lányuk életében jelen van újból, egy férfi.
-          Szolnok állomás, Szolnok állomás köszöntjük utasainkat! – szól a hangosbemondóból.
Még egy jó óra és otthon édes otthon. Már csuknám a szemem, hogy szundítsak egy kicsit, mikor
megcsörren a telefonom, a kijelzőn a név, a név, amitől a gyomrom mindig összerándul. 
Ő az. A kísértetem. A múltam. Idegesen nézem a képernyőt. Nem, ez nem lehet igaz! Csak a szemem káprázik. Ordít a belső vészjelzőm, felgyulladt a piros villogó. - Laura fuss! – kiáltja a belső hangom. 
Futnék, de nincs hova.
 
Felveszem a telefont, annyira izzad a kezem, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerül a jó irányba húzni. Idegesen szólók bele:
-          Igen?- remeg a hangom- Te vagy az, Dávid? Megmondtam, hogy ne hívj többet! – már a sírás kerülget.
-          Csak a hangodat akartam hallani, ne nyomj ki!- kérlel, én pedig remegő kézzel tartom tovább a mobilt.
-          Miért? Mégis mit akarsz tőlem? – erőt veszek magamon, és ellensúlyozom a hangom remegését, egy-egy köhintéssel.
Másfél éve, hogy elváltak útjaink. Azt hittem végleg. Megbeszéltük, nem keressük egymást. Se személyesen, se telefonon, sem sehol. Megfogadtuk elengedjük egymást. Erre tessék! Derült égből villámcsapás.
-          Mert féltelek. Láttalak tegnap.
-          Féltesz? Mégis mit képzelsz magadról? Felbukkansz, hipp-hopp, a semmiből, felborítva az egyességünket, csak azért mert féltesz? Most komolyan? – nem tudom megőrizni a hidegvéremet, felemelem, a hangom amennyire tehetem.
-          Igen. Nem tetszik az újdonsült pasid. –közli velem lekezelően véleményét.
-          Semmi közöd az életemhez. Hozzá a legkevésbé! – ordítani akarok, de nem teszem, már, csak azért sem, mert épp most kéredzkedik be egy idős házaspár a fülkémbe.
-          Kérlek Laura, ne lény velem ilyen!
-          Nem akarok veled beszélni, nem akarok tudni rólad! Ne kövess, ne figyelj. Tűnj el! – ezt már hangosan és tisztán kiabálom a telefonba, nem érdekel a decens idős pár.
Letettem a telefont, de ott maradt utána a remegés és a hányinger kerülgetett. Végre azt hittem egyenesbe jött az életem. Erre tessék! A legnagyobb tűkanyar csak most jön.
 
               Szerettem volna, egy békés életet, de engem nem tud elkerülni a bonyodalom, a dráma. Ezt kaptam sorsomul, ezzel kell együtt élnem. Most itt családi körben, igaz anya nélkül, minden olyan nyugodtnak látszik, mégis belül olyan ideges vagyok. Ezt nővérem is észreveszi. Lilit, az ő ősanyáskodásával, meg bölcsességével rögtön kiszúrja, hogy valami nyomaszt, de én nem mondok egy szót se Dávidról.
-          Mi a baj? –lép a szobába és látja, ahogy az orrom, és a szemem törölgetem.
-          Semmi, csak biztos megfáztam.
-          Aha, jó.
-          Nem sokára érte megyek a tortáért, addig foglald le apát, meg a vendégeket.
-          Oké! –és ezzel fogtam a tálcát és italokat vittem az étkezőbe.
Nem volt nagy ünnepség, de azért láttam apánk örül, még ha nem is felhőtlenül. Hiányzik neki anya, de az hogy mi ketten meg vagyunk, és boldogok vagyunk, kárpótolja valamennyire. Nem beszélünk, anyánkról, nem akarunk. Túl hamar hagyott itt minket, és ezért mérhetetlenül haragszunk rá.
Kerestük az okokat, a bűnbakot, de egyszerűen a nagy szíve vitte el, ahogy a doki is megmondta.
-          Laura, gyere ki, kérlek! –szólít Lilit.
-          Meggyújtsam?
-          Igen, hozd még azt is –mutat a csillagszóróra.
-          Boldog szülinapot, Boldog szülinapot… –énekeljük az ismerős dallamokat.
Mindig is szerette apa, ha énekeltünk, a magunk kis átlagos módján, szépen tudtunk énekelni. Persze, zeneiskolába nem írattak be, azért annyira tehetségesek nem voltunk.
Elérzékenyül, és csillogó szemekkel fújja el a gyertyákat.
-          Kívántál? –kérdezem.
-          Persze, kedveském.
-          Isten éltessen Apa!
Lilit és aktuális nagy szerelme, egymást átkarolva nézi a torta fújást. Irigy vagyok a szerelmükre, meg, hogy ilyen boldogok együtt. De az összes barátja közül, őt szeretem a legjobban, még ha nem is túl gyakran találkozom vele.
-          Liliomom, köszönöm az ajándékot –szól apa nővéremnek.
-          Nincs mit, semmiség.
Egy fotóalbumot állított össze, a családról, róla, mindenféle emlékekkel egybegyűjtve. Fotósként ez neki gyerekjáték volt. Én pedig személyesen akartam odaadni az ajándékom, hogy Lilit ne lássa. Egy levelet hagyott nálam anya, mielőtt elment volna. Nem tudom mi állt benne, de csak apánkra tartozott, és mivel tudta jól anya, hogy a titkokkal én bánok a legjobban rám bízta, hogy én adjam át, a születésnapjakor.
Így, hát magára hagytam a levéllel. Elbúcsúztam mindenkitől és lassan indultam is ki, az állomásra, ugyanis holnap már dolgoznom kell.
-          Máris mész? –kérdezi apa.
-          Igen, holnap dolgozom.
-          Mikor látunk? Megint csak egy év múlva kedves húgom? –kérdezi nem túl kedves hangnemben, Lilit.
-          Igyekszem hamarabb jönni –fogadkozom.
-          Vigyázz magadra!
-          Te is apa! Tesó! –ölelem át őket.


É

ic_web Created with Sketch. helyzetkomikum
ic_visibility Created with Sketch. 5 notes
Laura (I.rész)

-          Töltenél még egy pohárral, Kedves? – kérdeztem, közben nem tudtam nem a szemébe nézni.
Olyan rettentő szép szemek…
-          Hogyne. Kívánsága számomra parancs.
Venném a kabátot, erre rám adja. Úriember ez már fix. Á, de én utálom az ilyet, túl romantikus. Mindig megjárom a túl romantikus pasikkal.
-          A taxi előállt! Hölgyem, bemutatom lakótársamat, és alkalmi sofőrömet: Tibort- nyitja az kocsi ajtaját.
Na, szép, azt hittem sétálunk. Vagyis reméltem. Szeretem Pestet. A hidakért főleg. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan vonzalom fűz a hidakhoz.
-          Szép estét, Tibor! Ő itt Laura!
-          Örülök, hogy találkoztunk, már sokat mesélt rólad ez a félnótás – nyújtok kezet.
-           
Szép lakás, igényes. Agglegény lak ez rögtön látszik. Férfias szagok, cigi füst. S na lám, egy üveg bor, félig üresen a konyhapulton.
-          Hozhatok valamit a szép hölgynek? - udvarias, de úgyis tudja mi a válasz.
-          Nem kérek semmit, köszönöm. Melyik a te szobád?
-          Erre! Nincs nagy rend. Fáradj be!
Micsoda kéjlak, atyám! Tényleg nem hazudott az emeletes ágyáról.
-          Emeletes ágy! Itt bajok lesznek, Kedves! – kiáltok fel.
-          Miért is?- kérdezi felhúzott szemekkel.
Mintha nem tudná.
-          Tériszony… Tudod mondtam. Félek a magasban, na meg egész biztos, lezuhanok onnan.
-          Majd foglak, ne félj!
-          Bátor kijelentés, de ha mégis leesek és összetöröm magam a te lelkeden szárad! – vágok vissza
Átkarol. Összerezzenek.
-          Te mégis mit csinálsz?- kérdezem meglepődve.
-          Ágyba viszlek! –jelenti ki kissé arrogánsan.
Eltűnt az udvariasság. No, jól van! Hisz erre vártam. Vagy nem? Amióta megláttam kívántam. És a vágy úgy látszik, érzetre mind látszatra kölcsönös. - Nos, Laura mit lépsz?- kérdezem magamtól. Erősen gondolkodom. Nem vetem meg az egyéjszakás kalandokat, de most kedvem van húzni az agyát.
-          Min töröd azt a szép fejed?
-          Hát, nem is tudom. Lehet nem helyes, jobb, ha haza megyek.
-          Haza mennél? De késő van! Nem engedhetlek haza egyedül. Maradj! –kérlel.  
-          Nem gond az sem, ha csak alszunk? –kérdezem.
-          Nem, dehogy.
Most, akkor mi a fene van? Várna rám, vagy csak visszatért az moderált kiadás?
-          Megéri, rám várni ugye tudod? – kérdezem, közben lesütött szemmel, elpirulok.
-          Teljes mértékben. Ilyen kis tartózkodó vagy mindig?–teszi fel a kérdést.
-          Mi? Dehogy, nem, nem erről van szó.
-          Akkor?
-          Csak utálok kapkodni, beleugrani fejjel a mély vízbe anélkül, hogy tudnám tudok-e úszni vagy sem. Azzal fekszek le, akivel megéri kezdeni az ágyon kívül is valamit. Aki nem csak és kizárólag a szeretőm. Társ kell! Nem egy dugás, hébe-hóba. Érted?
-          Nem azt mondtad, hogy most még korai lenne egy kapcsolat?
-          De.
-          Akkor nem egészen értelek… A társ már kapcsolat szerintem. Egy komoly elköteleződés. Csak más a neve.
Ebből itt vita lesz. Csak a megszokott kulturált vitánk. Arról, hogy mennyire nem értünk semmiben egyet.
-          Nevezd, ahogy akarod! Akkor is jobban értékelem azt, hogyha nem tárgyként kezelnek. Egy öröm forrásként, ami házhoz jön.
-          Nem úgy gondolok rád!
-          Bármily meglepő attól, mert ide jöttem, nem a szex volt a cél. Részemről legalábbis nem.
-          Pedig, nem rossz dolog az! –incselkedik tovább.
-          Tudom, de én csak veled akartam eltölteni egy kis időt, mert hívtál.
-          Ne haragudj. Kérlek szépen! Bunkó pöcs voltam. Megértelek. Nem vagy könnyen kapható. Ez viszont kifejezetten szexis, ha engem kérdezel– engesztel.
Aj! Azok a kiskutya szemek. Rávesznek, hogy én legyek a játékszere.
-          Fáradt vagyok –súgom.
Lehúzza a ruhám cipzárját, kicsomagol, óvatosan, mint egy finom törékeny tárgyat. Libabőrös leszek. Hűvös a keze. Majd megcsókol. Én pedig nem ellenkezem. Visszacsókolok. Remeg a térdem. Megint, mint a legelső csókunknál.
 
Zsibbad a karom. –Miért van itt ilyen meleg? Jézusom, megsülök. Na, jó elég ebből, fel kell, keljek! Kibújok szorító karjai közül, de persze automatikus visszarántás követi eme titkos műveletemet.
-          Engedj ki! Te még alhatsz! – csókolom fülébe.
Ő még félálomban csak egy szusszanással jelzi, zöld utat kapok, csak hagyjam még aludni. Legalább délig, mert nem kel fel dél előtt soha.
Álmosan lekecmergek a magaslatról, belebújok a valahogy földre került bugyimba és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Vajon mennyi az idő, a fényekből ítélve talán hét. Biztos nincs fent még senki, így magabiztosan indulok neki röpke öt lépésnyi utamnak a WC-ig.
-          Jó reggelt Cicik! – szólal meg egy számomra ismeretlen hang.
-          Az igen! Ilyen ébresztőt sem láttunk itt még sose!- kuncog Tibor.
-          Baaaasztikuli! ŐŐŐ nem tudtam, hogy fent vagytok ilyen korán, één, én, felkapok valamit –a kezemet a melleim elé kapom, majd azzal a lendülettel berohanok a szobába egy pólóért.
Ki kell mennem oda. Muszáj. Irtó kínos… - Laura vágd ki magad!- parancsolok magamra.
-          Khm… nos, ha már így feldobtam a reggeleteket, akkor teszek még egy cseresznyét a tejszínhabos torta tetejére. –Reggeliztetek már? – kérdezem kitörő magabiztossággal és annyi arcpírral a fejemen, hogy egy paradicsom megirigyelné.
-          A cicik főzni is tudnak? – dobja fel a labdát a másik lakótárs, akinek a neve most valahogy nem ugrik be.
-          Ó igen. Mit óhajtanak a pimasz urak? Rántottát négy tojásból? – vágok vissza gúnyosan.
-          Én csak egy kávét kérek szépen. Nem vagyok túl éhes – közli Tibor kívánságát.
Miután felvettem a rendelést és sikerült a fürdőszobába is bejutnom, neki álltam kávét feltenni. És csinálni valami reggeli félét. Mondanom sem kell a hűtő azért hagyott kivetni valót maga után. Örültem, hogy találtam egy kis sajtot és egy tucat tojást. Neki álltam hát, sajtos rántottát készíteni A’la Laura módra.
-          Szóval te vagy Endre új barátnője?
Tereljek vagy válaszoljak? Aztán mégis a válasz mellett döntök.
-          Képlékeny ez még. Bonyolult. Szóval…
-          Szóval csak élvezitek egymást. – fejezi be Tibor.
-          Igen így is mondhatjuk. – keverek egyet a tojásokon.
Kotyogás, mennyei kotyogás. Lefő az én megmentő italom.
-          Kávét? – töltök Tibornak.
-          És mióta vagytok így” nem” együtt? Mert tudod, ő nem az a csajozós típus. Hosszú ideje nem hozott már fel senki normálist ide. Mellesleg finom a kávéd – a mellesleg szót megnyomja.
-          Nem túl régóta. Köszönöm, abból van, amit találtam. Hogy érted, hogy normálist?
-          Pesti kurvák. Bocsi a szóhasználatért. – vágja oda a srác, akinek még mindig nem tudom a nevét.
-          Éppenséggel rólam is feltételezhettétek volna ezeket a reggeli jelenetem után.
Ideges kortyolok bele a kávémba. Azt, a mindenit! De forró!
-          Nos, igen szép belépő volt ez tény, de te nem tűnsz olyan csajnak.
-          Igen? Hát milyen csajnak tűnök akkor? – faggatom tovább Tibit.
-          Rendes lánynak, aki főzni is tud! Nagy erény – válaszol.
Mennyire nem ismer. Kattog közben az agyam. Megint hahotázik bennem a tudatalatti kisördögöm. Milyen jó, hogy angyalbőrt húztam magamra. Meg egy pólót…
-          Ó, nocsak, ki kelt fel! Jó reggelt álomszuszék! – üdvözlöm a nem rég még mellettem mélyen alvó férfit.
-          Mi ez az eszeveszett lárma édes fiaim? – ásítja álmosan.
-          Főztem kávét kérsz? – nyújtom felé a bögrét.
De nem veszi el, csak megcsókol. Majd a gyújtójáért és a cigijéért nyúl. Fél kézzel közben végig fog. Mintha bárhova is akarnék menni…- gondolom magamban.
Kihúz az erkélyre. Én pedig mélyen beszívom a reggeli friss levegőt, ami az ő tüdejéből kifújt cigaretta füsttel keveredett. Ennél idillibb már nem igen lehet semmi.


É

ic_web Created with Sketch. helyzetkomikum
ic_visibility Created with Sketch. 4 notes